|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kontra Miklós 1998. szeptember 11.A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete által kezdeményezett Nyelvek és kultúrák a Kárpát-medencében című konferenciát immár tizedszer rendezték meg - Újvidék, Budapest, Szeged, Nyitra, Kolozsvár és Ungvár, illetve sok más helyszín után ezúttal Bécsben, az ottani Bornemisza Péter Társaság székházában. Romániából Péntek János nyelvészprofesszor és Pozsony Ferenc, valamint Tánczos Vilmos néprajzkutatók mellett a szatmárnémeti Bura László is részt vett, ő számolt be az eseményről a Szatmári Friss Újságnak. A nívós előadásokat hamarosan könyv formájában is megjelentetik, Gereben Ferenc és Kontra Miklós budapesti nyelvészprofesszorok szerkesztésében. Az előadások leggyakoribb tematikája szociolingvisztikai jellegű volt - ilyen megvilágításban került terítékre a Kárpátok Eurorégióban tapasztalható nyelvi egymásrahatás problémája, a cigányok nyelvhasználata és a csángók nyelvi vergődése. Ez utóbbi témájú dolgozat szerzői - a szegedi József Attila Tudományegyetem ifjú kutatói - példamutatóan tudományos, budapesti nyelvészek által bemutatott, a méhkeréki románság soraiban végzett kutatómunkára alapozott, rendkívül tanulságos előadás volt. /Nemzetközi konferencia a kisebbségi nyelvhasználatról. Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 11., a Szatmári Friss Újság nyomán/2000. július 25.Csíkszeredán rendezték meg a Bolyai Nyári Akadémia keretében a magyar szakos tanárok továbbképzését. Színvonalas előadásokon vehettek részt a Vajdaságból, Szlovákiából, Kárpátaljáról, Magyarországról és Erdélyből érkezett tanárok. A nyelvészeti előadásokat dr. Keszeg Vilmos, dr. Kontra Miklós és dr. Szilágyi N. Sándor tartották. Dr. Keszeg Vilmos a folklórról beszélt. Dr. Kontra Miklós nyelvészeti problémákról szólt. Dr. Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvészprofesszor a kultúratipológiáról és nyelvhasználatról tartott előadást. Az irodalmi tárgyú előadások is érdekese voltak. A Multimédia az oktatásban című program lehetőséget teremtett a pedagógusoknak, hogy lépést tartsanak az információrögzítés és -feldolgozás, adatközlés legújabb módjaival. Megállapíthatták, hogy Romániában lehangoló az eszköz- és szakemberhiány, az oktatási rendszer reformja nagyon lassú. Ma egy olyan középiskola, amelyik csatlakozni tud a világhálóra, kapcsolatot teremthet a világ legnagyobb könyvtáraival, képtáraival, múzeumaival. Az iskolák, egyetemek között mindennapos összeköttetés, tapasztalatcsere jöhet létre. Szótárak, antológiák, enciklopédiák birtokába kerülhet a legkisebb szakközépiskola egyetlen számítógépes lemez segítségével. - Szovátán a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) által létesített és fenntartott Teleki Oktatási Központban több váltásban folynak a Bolyai Nyári Akadémia tanfolyamai. Márton Zoltán, a Teleki-központ igazgatója elmondta, hogy rendelkezésére áll kilencvenhét fekhely - többnyire kétágyas, fürdős szobákban -, tizenegyezer kötetes szakkönyvtár, internet-terem, étterem és konferenciaterem. Már épül az új százötven férőhelyes konferenciaterem. /Bolyai Nyári Akadémia. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 25./2001. december 14.Harmincöt országból százötven meghívott és előadó jelenlétében tartották meg november 29. és december 1. között Amszterdam mellett a Regionális, vagy Kisebbségi Nyelvek Konferenciáját. A jelenlévők a Baszkföldtől Azerbajdzsánig, Máltától Finnországig terjedő területet képviselték; Nagybányáról Szaniszló József önkormányzati képviselő volt jelen a rendezvényen. "A Regionális, vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája az egyetlen nemzetközi jogi eszköz, amely a nyelvek védelmére hivatott" - állt a konferencia köszöntőjében. Eddig 27 ország írta alá a dokumentumot, 15 ratifikálta és életbe is léptette. Rolf Ekéus, az EBESZ kisebbségügyi megbízottja mondott: nem arról van szó, hogy többletjogokat adjunk a kisebbségeknek, emberi jogaik azonban megkérdőjelezhetetlenek. - Románia is aláírta a Chartát, de nem ratifikálta, így csekély a kötelezettségvállalás. A Svájcban élő gyergyói származású Komlóssy József, az Európa Parlament tagja kifejtette: ahol a közigazgatási felosztás nem nyelvszempontú, ott a Charta alkalmazhatatlan, de legalábbis nagyon sokat veszít erejéből. Ez az elv a régiók kialakításában is alapul szolgál(hat), hiszen egy nemzet tagjai egységesen működő földrajzi területen élnek - akár községi szinten is. A szlovák külügyi képviselő ennek ellentmondott. Szaniszló József Markó Attila kisebbségügyi államtitkár-helyettessel, Andrássy György pécsi professzorral, Kontra Miklós MTA-munkatárssal és Komlóssy Józseffel egyeztetett arról, hogy felveti a csángó kérdést és székelység zaklatását. Azonban a felsoroltak azt mondták neki, hogy ezek a kérdések megfelelő kezelésben már az Európa Parlament asztalán vannak, nem kell felszólalnia. /Szaniszló József: Sirályok Amszterdam felett. Kisebbségi nyelvek - elmélettől a gyakorlatig. = Bányavidéki Új Szó (Nagyvárad), dec. 14./2004. február 20.Új sorozatot indít a Mindentudás Egyeteme február 23-tól, közvetlenül szólítva és szólaltatva meg a határon túl élő magyarokat, bevonva ebben az évben a határon túli magyar tudományosság képviselőit is. A február 23-i előadás témája: Min múlik a határon túli magyar nyelvváltozatok jövője? Meghívott szakemberek: Kontra Miklós Budapestről, Beregszászi Anikó és Csernicskó István Beregszászról, Péntek János és Szilágyi N. Sándor Kolozsvárról, Göncz Lajos Újvidékről és Szabómihály Gizella Dunaszerdahelyről. A környező országbeli helyszínekről interneten kapcsolódnak a budapesti előadókhoz a határon túli kollegák. Az előadásokat közvetíti a Duna Televízió, a Magyar Televízió és a Petőfi Rádió, követni lehet a nyomtatott sajtóban is. A www.mindentudas.hu honlapon pedig olvasni lehet az előadások szerkesztett változatát. /(Guther M. Ilona): Mindentudás Egyeteme határon túlra is. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 20./2008. október 14.A Miniszterelnöki Hivatal Kisebbség- és Nemzetpolitikáért Felelős Szakállamtitkársága mellett működő Szórvány Tanács alakuló ülését tartotta október 13-án Budapesten. Az elismert szakértőket tömörítő, a határon túl, a tömbmagyarságon kívül a szórványban élőkkel foglalkozó Szórvány Tanács feladata, hogy javaslatokat dolgozzon ki a szórványosodás lassítására. A konzultatív testületként működő tanács a rendelkezésre álló források hatékonyabb felhasználása érdekében stratégiát dolgoz ki, prioritásokat jelöl meg egy-egy régió támogatására. „Egységes megoldás a szórványosodás lassításában nincsen”, minden régió és település esetében önálló javaslatokat kell kidolgozni – mondta el Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal kisebbség – és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára. Hozzátette: ahhoz, hogy kormányszinten is foglalkozni lehessen a szórványosodás ügyével, szakértőket kerestek a Szórvány Tanács 15 tagjának kiválasztásakor. Az alakuló ülésen a tanács egyhangúlag Göncz László, szlovéniai magyar parlamenti képviselőt választotta meg elnökének. A tanácsadó testület előzetesen véleményezni fogja a Szülőföld Alap stratégiai anyagait. Évente egy-két kiemelt programra javaslatot tehet, s véleményezi a szórványra vonatkozó 2009-es támogatási elképzeléseket. A Szórvány Tanács „nem pénzosztó testület”, javaslatai azonban beépülnek a kormány döntéshozatali folyamatába. A jövő év tavaszán nemzetközi konferenciát szerveznek, hogy áttekintsék a Kárpát-medencei szórványmagyarság helyzetét és azt, milyen módon lehet segíteni a szórványban élő közösségeket. Göncz László kifejtette, hogy a határon túli magyar közösségekre egyre inkább a szórványosodás jegyei jellemzőek. Kiemelten fontosnak nevezte az oktatást, a kultúrát, a vallást, mint megtartó erőt, és az együttműködést a többségi nemzetekkel. /Megalakult Budapesten a Szórvány Tanács. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 14./ A tizenöttagú, szakemberekből álló testület meghatározta a régiónkénti alapvető problémákat is. Gémesi Ferenc Három témát emelt ki a tanácskozásból. A klasszikus, demográfiai alapú csökkenés mellett, új, modernizációs kihívásokkal is számolni kell. Másodsorban figyelembe kell venni a kettős vagy többes kötődés kérdését, hiszen nagyon sok helyen világosan látszik, hogy a regionális szemlélet erősebb a nemzeti kötődésnél. A 15 tagú tanácsban romániát Hegyeli Attila a moldvai Csángómagyarok Szövetségének programvezetője, Lakatos András, a Szövetség a Szórványért Alapítvány igazgatója, Pásztor Gabriella oktatási szakértő, államtitkár, Vetési László a Diaszpóra Alapítvány szórványlelkésze és Balázs-Bécsi Attila a Téka Művelődési Alapítvány elnöke képviselték. /Kánya Gyöngyvér: Megalakult a Szórvány Tanács. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 14./ A Szórvány Tanács tagjai: Göncz László elnök (Szlovénia), Kontra Miklós (Magyarország), Balázs-Bécsi Attila, Hegyeli Attila, Lakatos András, Pásztor Gabriella, Vetési László (Románia), Gyurgyik László, Huncík Péter, (Szlovákia), Losoncz Alpár, Soós Mihály (Szerbia), Ambrus Pál, Tóth Mihály (Ukrajna), Horváth László (Horvátország). 3/ A határon túli magyarokat képviselő szervezetek megkérdezése nélkül hozta létre a magyar kormány a Miniszterelnöki Hivatal Kisebbség- és Nemzetpolitikáért Felelős Szakállamtitkársága mellett működő Szórvány Tanácsot – kifogásolják Kárpát-medencei magyar politikusok. Az alakuló ülés után Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal kisebbségpolitikáért felelős szakállamtitkára, Törzsök Erika, a MEH nemzetpolitikai ügyek főosztályának főigazgatója, Göncz László, a Szórvány Tanács frissen megválasztott elnöke és Huncík Péter tanácstag tartott sajtótájékoztatót. A Magyar Hírlap felvetette, miért többnyire olyanok vehetnek részt a tanácsban, akik barátilag viszonyulnak a baloldali kormányokhoz, mire Törzsök közbeszólt: „nem méltó a Magyar Hírlaphoz ez a kérdés”, Gémesi Ferenc szerint pedig nincs valós alapja ennek a megállapításnak. Az újság munkatársa felhozta: az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség tiszteletbeli elnöke, Tóth Mihály tagja a tanácsnak, míg a KMKSZ-t nem képviseli senki, erre Gémesi azt mondta: Tóth Mihály nem pártpolitikusként, hanem szakértőként tagja a testületnek. Tóth Mihály az Ukrán Szocialista Párt (SZPU) listáján indult az ukrajnai parlamenti választásokon. Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke kijelentette: a magyar kormány nem egyeztetett velük, de nem ez a legsúlyosabb példa arra, amikor a budapesti kabinet nélkülük dönt, és az ellenfeleiket hozzák helyzetbe. Duray Miklós, a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának alelnöke elmondta, hogy a Szórvány Tanács létrehozását egyetlen, a Kárpát-medencében legitimitással bíró magyar alakulattal sem egyeztette a MEH. „Szeptemberben a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán egyenként megkérdeztem a résztvevőket, és azt mondták, a kormány nem tárgyalt velük erről. A tanács tagjait Törzsök Erika ismeretségi köréből válogatta a MEH, pedig nem a tapasztalatlanokat kell szórványszakértőknek kikiáltani, bár Göncz László vagy az erdélyi Vetési László jogát a tanácstagságra én is elismerem. Ami a többieket illeti, az, hogy valaki néprajz szakos vagy demográfus, még nem elegendő ahhoz, hogy a szórványban élőkkel is foglalkozzon. Kiemelném Huncík Pétert, aki ráadásul pszichiáter” – mondta Duray. /Nemzetpolitika barátok között. Ismeretségi alapon választották ki a Szórvány Tanács tagjait. = Magyar Hírlap (Budapest), okt. 14./2012. április 25.Sapis TDK – tizenegyedik alkalommal"Tanulni annyi, mint szétszedni a világegyetemet kockáira és gömbjeire és spirálisaira – és újból összerakni magunknak." Ez a Bodor Pál-idézet a mottója a marosvásárhelyi Sapientián április 27-én és 28-án zajló Tudományos Diákköri Konferenciának, amelyet a Műszaki és Humántudományok Kar az egyetem alapításától kezdődően minden évben megszervezett. A tizenegyedik TDK pénteken a hazai, illetve határon túli meghívottak előadásaival kezdődik. A rendezvényt idén megtiszteli jelenlétével dr. Kontra Miklós, a Szegedi Tudományegyetem professzora, előadásának címe: A nyelvi emberi jogok és a magyarok. Szintén pénteken dr. Ábrám Zoltán, a MOGYE egyetemi tanára az erdélyi magyarság helyzetéről, életmódjáról, egészségi állapotáról értekezik. Dr. Fodorpataki László, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Biológiai – Földtan Karának docense Mire használhatók a stresszelt növények? címmel tart előadást, dr. Márton László Ferenc, az EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar Villamosmérnöki Tanszékének vezetője az új jelfeldolgozó eljárásokról beszél. A díszelőadások után nem marad el a hagyományos borkóstoló és állófogadás sem, erre 6 órától kerül sor a campus szenátus termében. A konferencia második napján a diákok mutatják be dolgozataikat. Az előadások négy egységben zajlanak, az alábbi szakirányok szerint: kertészmérnöki, kommunikáció és közkapcsolatok és egészségügyi szakpolitikák, számítástechnika és informatika, automatizálás, távközlés és mechatronika. Az ülésszakra 23 marosvásárhelyi sapientiás diák hozza el tudományos igényű munkáját. Idén több munka kerül bemutatásra, mint tavaly, a legtöbb, – szám szerint 6 – dolgozat a kertészmérnöki szakról származik, a kommunikáció, illetve az informatika szakosok 4-4, az automatika és alkalmazott informatika, illetve az egészségügyi szakpolitikák és szolgáltatások szak diákjai 3-3 dolgozatot, a távközlés szakosok, a mechatronikások, illetve a számítástechnikások 1-1 dolgozatot mutatnak be, a fordító szakról senki nem jelentkezett, így ezt a szekciót kivették a programból. A TDK a megszokott forgatókönyv szerint eredményhirdetéssel, a legügyesebb diákkutatók díjazásával zárul. Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely) 2013. szeptember 14.A kutató, a vezető és a kisebbségi sorsIdén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk. – Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket? – A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek. Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be. – Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan? – A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb. A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni? – Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat? – Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult. A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb. Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony? – Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer? – Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik. – Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor? – A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány. Simó Márton https://kulturhon.szhblog.ro 2014. november 12.A nyelvi tervezés és stratégia alapelveiNovember 7-én a Bánffy Központban a magyar tudomány ünnepe és a közelgő november 13-i magyar nyelv napja alkalmával Sokszínű nyelvészet címmel a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat és a Magyar Stratégiai Intézet szervezésében egész napos konferenciára került sor. Molnár Csikós László a nyelvi hatásokról beszélt. A nyelvészeti témában meghirdetett konferencia köszöntőinek sorát Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön EB elnöke kezdte, aki a nyelvi-terminológiai problémákra figyelmeztetett a helyiségnevek vonatkozásában a Kárpát-medencében. Bence Lóránt, a Magyar Nyelvstratégiai Intézet igazgatója pedig a nyelvi szétfejlődés jelenségének említésével az idén felálló új intézet feladatkörét is kijelölte. A hazai köszöntők pedig (Márky Zoltán lendvai konzul, Horváth Ferenc, az MMÖNK elnöke, Kepe Kocon Lili, a házigazda MNMI igazgatója) a Muravidéken tapasztalt, a nyelvi egyenlőtlenségből eredő jelenségek, hátrányok elleni harc fontosságát emelték ki. Péntek János, a Termini elnöke bevezető előadásában a konferencia címe és a nyelvi determináció kapcsán kifejtette: – A Sokszínűség a nyelvészetben cím sok mindenre utalhat. Sokszínű, mert nagyon sokféleképpen lehet vizsgálni a nyelvet, s magának a nyelvnek a sokszínűsége is hozzátartozik. Itt, ahol most vagyunk, a nyelvi környezet sokszínűsége ennek a társaságnak a sokszínűségét is jelenti. S aki jártas a nyelvi jelenségek világában, az azt is tudja, hogy a peremvidékek a legváltozatosabbak. A sokszínűségnek a szinonimái a változatosság, a sokféleség. Ha ezeknek a fogalmaknak az idegen változatát nézzük, akkor azok már sajátos kétszínűségre utalnak: a változatosság és a sokszínűség nem ugyanaz. Biológiai példára hivatkozva a változatosságot a díszpéldányok testesítik meg, a botanikus kert vagy az állatkert változatosságára kell gondolni; a sokféleség magában a természetben van benne. Van olyan mozgás is, amelynek keretében a sokféleségből változatosság lesz, mert a sokféleségre az is jellemző, hogy fönntartja önmagát. A kettő között van egy kritikus határ, s ez itt, Lendván különösképpen érzékelhető. Amikor elér a nyelvi közösség ahhoz a kritikus határhoz, amikor már a nyelvnek az önmegtartása nem egyszerű, szükség van arra, amit nyelvi tervezésnek, nyelvstratégiának neveznek. Tehát azért vagyunk ma itt, hogy ezeknek a kívánalmaknak eleget tegyünk, a nyelvi tanácskozás és a Termini is ugyanezt a szakmai-társadalmi célt szolgálja – mondta Péntek János. Kontra Miklós egy horvátországi, baranyai háromszögben végzett kutatás kapcsán szólt a nyelv és a nyelvi, valamint a nemzeti identitás kérdéskörében tapasztalható társadalmi kötöttségekről. Pusztay János a finnugor nyelvek kutatása és a magyar–magyar terminológia kérdéskörében tartott érdekes előadást. Benő Attila és Péntek János pedig egy magyar–román kulturális szótár szócikkeinek a kiválogatása során tapasztalt problémákat tárta a hallgatóság elé. A felvidéki Lanstyák István egy új, skandináv nyelvvizsgálati módszer során szólt a nyelvi csapdákról. Mint mondotta, a módszer megértéséhez „mindenki próbáljon kilépni saját ideológiájából, mert ha ezen keresztül fogja ezt az előadást hallgatni, abból nagyon nagy baj lehet." Molnár Csikós László a vajdasági regionális idegen szavak és a határon túli listában szereplő szerb közvetítésű latin, görög és török eredetű kölcsönszavak vizsgálatára tért ki, a témát az idegen szavak, a jövevényszavak és az etimológia kérdéskörébe helyezve. Minden nyelvben van egy olyan törekvés, mely szerint „alkossuk meg saját szavainkat", ne másoljuk szolgaian az idegent, ettől függetlenül még mindig a „könnyebb ellenállás vonalán" sorra veszik át a magyar beszélők az idegen szavakat. Ezek jelentésben eltérést is mutathatnak a regionális és a köznyelv átvétele között, például ugyanazt a szót más motivációval veszi át az egyik vagy a másik közösség. – Az egész idegen szavakkal kapcsolatos probléma onnan ered – folytatta Molnár Csikós László –, hogy a magyar nyelv finnugor létére bekerült az indoeurópai nyelvek közé, s a nyelvi hatás kérdése azonnal felvetődik. Főleg a latin–görög „műveltségi szavak" azonnal átkerültek a magyarba is. Persze számolni kell azzal is, hogy a magyar nyelvnek mindig is volt egyfajta „befelé forduló természete", mely szerint igyekszik saját szókészletét kialakítani. A mostani előadásomban pedig azokra a hatásokra próbáltam ráirányítani a figyelmet, amelyek a magyar köznyelvbe nem is kerültek be. A Délvidéken például a fahéjra használt címet ilyen, amely direkt közvetítéssel került át a regionális köznyelvbe. Mi úgy vesszük, hogy a Vajdaságban a szerb, Szlovéniában, illetve a Muravidéken pedig a szlovén nyelv közvetítésével került be a nyelvünkbe, hiszen magára a termékre is ez van ráírva. Annyira „jól érzi" magát a nyelvünkben, hogy származéka is létrejött, például a cimetes (palacsinta), de a török börek (szerb burek) szó is ilyen, s a magyar is ezt követi. A sajátos kávéfőző edényt, a dzsezvát is mindenki így használja. Arra a kérdésre, hogy küzdjünk-e az idegen szavak ellen vagy annak kiküszöbölésére törekedjünk, a szakember válasza: – A cél az, hogy minél jobban megértsenek bennünket. Nyilván ebben a regionális közösségben tárgytalan a purizmus, nekünk az a kézenfekvőbb, hogy egy közmagyar szó helyett valamit idegen szóval nevezzünk meg. Némely szó így olyan köznyelvi érzelmi színezetet kap, hogy jobban esik az embernek, ha gyümölcslé helyett „szokot" mond. Ez a szűkebb pátriánknak, a régiónknak a hangja. A tudományos nyelv már szigorúbb feltételeket szab a pontos fogalmazást illetően, de ez már más kérdéskörhöz tartozik. A konferencián előadásával szerepelt a továbbiakban Takács Izabella, Szóták Szilvia, Csernicskó István, Beregszászi Anikó, Kolláth Anna és Gróf Annamária. Népúság (Lendva) 2017. július 31.AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSEA PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1 Péntek János az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár pentekjku(kukac)gmail.com Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem. Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005). A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak. Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében. Az alárendeltség következményei Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel. Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.) A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra). Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről. Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke. Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik. Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb. A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé. A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat). Magyar román Református 93,78% 3,29% (19 802) Unitárius 93,67% 1,80% (1044) Ortodox 1,65% (26 009) 93,67% 1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat) A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.). Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt. A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről? A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011). A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe. A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás. Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára. IRODALOM Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18. Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14. Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94. Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM LÁBJEGYZETEK 1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. < 2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. < 3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). < 4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). < 5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. < 6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. < Magyar Tudomány lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
